Vagy az érme másik oldala: melyik ujjamat harapjam meg? Azaz ki legyen a 2009-es világbajnok és ki maradjon le ismét az aranyról, a két roppant szimpatikus versenyző közül? Az a Jenson Button aki  az év elején (most az irigyeket, meg a „károgókat” ne vegyük figyelembe) mindenkinek belopta magát a szívébe, vagy az a Rubens Barrichello aki tizenhat éve harcol a „megdicsőülésért” de a sors (a sors?) mindig közé és a siker közé állt. Mind a ketten óriási tehetségnek indultak, Rubens Barrichellóban a következő brazil világbajnokot látták (érdekes, hogy mégis Ő lehet a következő Senna után), amikor a Jordannel jobbnál – jobb helyezéseket ért el. Aztán szinte mindig rossz helyre igazolt, először az akkor alakuló Stewart- Fordhoz (holott hívták előkelőbb csapatba is), ahol ugyan meg – meg villant, de a sikerek itt is elmaradtak. Ezt követően került be a Ferrari családba, ahol egy fantasztikus versenyen megszerezte élet első futamgyőzelmét (sokáig Ő volt az a versenyző, akinek erre a legtöbbet kellett várnia), azonban a fentiek ismét úgy intézték, hogy a sikereknek még csak a közelébe se érjen. Ugyanis öt évig élt egy bizonyos Michael Schumacher árnyékában, és vált a „másodszámú pilóta” megtestesítőjévé. A folyamatos ígéretekből (majd, most engedünk nyerni satöbbi) 2005 végén lett elege, és aláírt az egyre jobb formában lévő Hondához. Az első évet leszámítva azonban tizenegy ponton és egy dobogós helyezésen kívül semmit sem szerzett, majd jött a válság, ment a Honda és megalakult a Brawn GP. Ahol a jó öreg Ross (talán a Ferraris ígéret beváltásaképpen?) megadta neki az utolsó esélyt, azaz versenyezhetett 2009-ben. A kritikusok ugyan már eltemették, de Valenciában feltámadt, Olaszországban pedig bejelentkezett a világbajnoki címért. Ennyi hányattatás után, nem lenne nagyszerű a diadala? Hasonló utat járt be a Formula 1 egykori „kékvérű angolja” Jenson Button is, 2000-ben óriási ígéretként mutatkozott be a Williams-nél, a következő években azonban szépen lassan beleszürkült a mezőnybe, miután rosszabbnál – rosszabb autókkal versenyzett. 2003-ban írt alá a Hondához, ahol a csapat zászlóvivőjeként azt a szent célt tűzte ki, hogy a csúcsra repíti a szamurájokat. Utólag okos az ember: ez nem rajta múlott, ugyanis a japánok a nyerő autót hátrahagyva léptek le, és a sikereket úgyszólván átadták Brawnéknak, akik a 2009-es év elején hétből hatot nyertek Buttonnal. Majd jöttek, az ínségesebb idők az „admirális” folyamatosan veszített előnyéből, amikor az élre szóló bérletét a hetedik helyet érőre váltotta, de Monzában ő is visszatért! Nyolc pontot gyűjtött és kigolyózta (igaz nem is kellet, mert megtették azok maguk) a Red Bullokat. Így mától fogva egyetlen egy ellenféllel kell szembenéznie, saját csapattársával, és barátjával Rubens Barrichellóval. Magyarul, a sebesség templomában a Red Bull Racing hozta meg az áldozatot, és az aranyért folyó csatát a két márkatársra hagyta. Egy olyan csapat pilótáira, mely történelmet írt, jött, látott (és igaz még nem, de) nyert! Ha belegondolunk, ilyen forgatókönyv még Hollywoodban sincs, a csapat a Honda két (tízes skálán) nullát érő éve után, halmozza a sikereket, a (szintén a bányászbéka hátsó fele alól jövő) pilóták pedig bebizonyították, hogy annyi év után tehetségük egy fikarcnyit sem kopott! Ezért teszem fel az (egyáltalán nem komoly) kérdést: Nem nyerhetnének ketten? Mert, ahogy (tessék visszaolvasni) én végig bíztam bennük a nullás évek alatt is, most úgy érezem, hogy mindkettejüknek, ez „a nagy lehetőség”. Talán az egyetlen!

Brawn (ismét) átverte a világot!

Legalábbis addig a pillanatig, amíg a súlyokat ki nem adták, addig ugyanis mindenki a McLarenre vagy (a nagy pénz reményében) a Force Indiára fogadott volna. Mivel az időmérőt Hamilton nyerte, a Force lendületét továbbvivő Sutil, a megtáltosodó Kimi és annak honfitársa Heikki Kovalainen előtt. Ezután adták ki a súlyokat, és láss csodát az eső hármast leszámítva mindenki egy kiállásos taktikával kvalifikál, sőt a táblázat tanulmányozása után már sejteni lehetett, hogy a fehér autók (ötödik, hatodik rajtkocka) a győzelemért fognak harcolni úgy, mint a régi szép időkben! A hétvége pozitív meglepetését a most beugró Tonio Liuzzi szállította, aki a telepakolt Force Indiával a hetedik helyet szerezte meg (bizonyítván, hogy egy másik Vita áll a szemünk előtt). A csalódást pedig a kilencedik – tízedik helyet bezsebelő Red Bull okozta, akik ekkor még a telitankolt autóval magyarázták a bizonyítványt, erre előttük szinte mindenkiben több volt a „nafta”. Ekkor kellet rájönniük, hogy ez az autó bizony már csak ennyit tud, a csodálatos feltámadás óta szinte mindenki javított, sőt a legtöbben lehagyták őket, a Brawn pedig ismét méltó ellenféllé vált (ezen a pályán legalábbis). A rajtot (sokadszorra) Kimi Räikkönen kapta el a legjobban, aki átugrotta Sutilt, és a kissé lassan induló Hamiltont is támadta. Hátrébb Kovalainen bizonytalankodott, és KERS ide, KERS oda több pozíciót is veszített, de még nála is balszerencsésebb volt Mark Webber, aki Kubicával ütközött és a kavicságy fogságába esett. A Red Bull álmai ekkor kezdtek szertefoszlani, ugyanis az állva maradt bikával küzdő Vettel a pontzónán kívül tartózkodott. Ellenben a Brawnokkal, akiknek még a rajt is remekül sikerült, lenyomták Kovalainent és tartották a lőtávot, azaz az időkülönbséget, amivel még a kevesebb kiállás okán megverhetik az első hármat. Akik (főleg az első Hamilton) gyorsabbnál gyorsabb köröket futottak, de az első depózásuk után fejet kellett hajtaniuk a „brawni taktikával” szemben. Hátrébb ismét remek csaták alakultak ki, Alonso átrágta magát Vettelen, Liuzzi meg Kovalainenen, a két Toyota pedig egymással vívott késhegyre menő harcot. A „világ szeme” ekkor az egy év után visszatérő Liuzzira tapadt, aki a csodálatos negyedik helyen haladt (a depózások utáni előnyét kihasználva) megelőzve Kimit, és a csapattárs Sutilt is. A sors azonban (már megint???) kitolt Liuzzival, amikor annak autója a verseny közepén megadta magát. Ennek talán az üldözők (Vettel, Heidfeld és Fisichella) örültek a legjobban, akik így közelebb kerültek az áhított (különböző okok miatt mindhármuknak életbevágóan fontos) pont megszerzéséhez. A kedélyek lecsendesedése után arra eszméltünk, hogy a két Brawn (sunyi módón) sok – sok idő után ismét az első két helyen tanyázik, most azonban nem Button, hanem az elmúlt futamokon megtáltosodó Barrichello vezetésével. A futam közepén/végén már csak Lewis Hamilton volt rájuk veszélyes, aki az utolsó kiállása előtt hihetetlen tempót kezdett diktálni, majd a „stop” után a pályán kezdte űzni a „csodacsapatot”. Mögötte Kimi Räikkönennek lehetett „de zsá vű” érzése, ugyanis egy Force India (igaz most Sutil) hajtotta őt egy egész versenyen keresztül. Őt Alonso követte, aki ismét észrevétlenül és profin küzdötte fel magát a pontszerző helyek egyikére, majd jött az óvatos Kovalainen, a mezőny egyik legstabilabb versenyzője Heidfeld, és a bajnoki címet (lassan plátói szerelemként) kergető Vettel. Giancarlo Fisichella a tízedik volt, azaz javított az időmérőn elkövetett hibáján, de a pontszerzésről (egy hellyel) lemaradt első Ferraris versenyén. És, hogy miért egy hellyel? Mert Hamilton az utolsó körben a Lesmo kanyarban falhoz csapta a McLarent, mivel nem elégedett meg a harmadik hellyel, űzte, hajtotta Buttont, majd besokallt és a gumifalba forgatta autóját. „De ő már csak ilyen harcol, és ezért szeretjük” mondta volt Martin Whitmarsh, és tegyük a szívünket a kezünkre nem sokat tévedett. Mivel a világbajnok a mostani mezőnyben szinte az egyetlen (ez a tűz egyébként mostanában még Rubens-ben, Kimiben, és néha – néha Vettelben látszik) aki nem elégszik meg a biztossal, hanem „mer”, de nem mindig nyer! A kiesés a tavalyi évben biztosan fájdalmasabb lett volna, de így sem túl örvendetes, ugyanis a harmadik helyet megöröklő Kimi óriási lépést tett, a Ferrari (és a McLaren) idei célja, a konstruktőri bronzérem felé. A futam ekkor véget is ért, Rubens idén másodszor nyert majd eljárta a „Rubinho táncot”, ismét mindenki megtapsolta, és ami a legfontosabb újabb két pontot hozott Buttonon, Kimi pedig (ahogy azt már említettem) a tifosik legnagyobb örömére a dobogóra vitte a vörös ördögöt. Újra előkerült az óriászászló, volt öröm meg éneklés.

Mert Ők már tudják, hogy ki a kedvenc!