Pont a mai napon vált hivatalossá hogy, az év végén Abu Dhabiban rendezik majd a „világ első alkonyati Formula 1-es versenyét”, azaz az idei esztendőt a lemenő nap sugarai fogják elbúcsúztatni. Természetesen ezt a költői látványt is Bernard Ecclestone festette (és festi majd meg) nekünk, aki addig rágta az arabok fülét, amíg azok (persze csak azért, „hogy mi európai rajongók kényelmes délutáni időpontban nézhessük a versenyt”) belegyeztek a késő délutáni startba. Igen ám, de Abu Dhabiban a verseny napján (az évszaknak megfelelően) háromnegyed hatkor bukik le a nap, és válik éjszakaivá (gyönyörű fények mellet) az öt órakor induló verseny. A pálya mellet egyébként vidám(élmény)park meg kikötő is lesz, azonban a szervezők arra is ügyeltek, hogy a „belső” részen megmaradjon a „klasszikus pálya” látszata is, rázókövekkel, lelátókkal, és fákkal szegélyezve. Mert ennyit még ők is adtak a hagyományokra! Azokra a hagyományokra, (gyökerekre, történelemre) melyeket a világ egy másik szegletében, a nem is oly távoli Belgiumban „harapni lehet”. Ugyanis a Spa –Francorchamps-i pálya története már az 1920-as években (akkor, amikor Abu-ban még az olajnak csak a nyomát kutatták) elkezdődött. Az első Nagydíjat 1924-ben, az autóversenyzés (igazi) aranykorában rendezték, egy (az akkori „divatnak” megfelelő) három városkát összekötő, tizennégy kilométeres pályán. Az idő előrehaladtával „a spai” aszfaltcsík (már akkor) a versenyzők, és a szurkolók kedvencévé vált, és lett bérelt helye az 1950-ben startoló Formula 1-es világbajnokság naptárában. Az eredeti (Jules de Their és Henri Langlois Van Ophem által tervezett) ringet először az 1960-as években szabták át a „biztonság atyának” is nevezett Jackie Stewart nyomására. A történet pikantériája, hogy a háromszoros világbajnok 1966-os balesete (mikor a skót fejtetőre állt autója egy közeli farm(!!!) pincéjében kötött ki) után kezdte meg munkásságát, mely során több helyszínt és autót tett (tetetett) biztonságosabbá, mint előtte bárki más! A következő években, balesetek és egy versenyzői „sztrájk” után a régi pályát végleg „bezárták”, és csak többévnyi munka után nyitotta meg kapuit a mostani hét kilométeresre „csonkított” betonkör (alapja). Az „új Spa” 1983 óta (ekkor már feltört az olaj Abu-ban, de az autóversenyzés még mindig idegen volt a vidéktől) íródó története telis tele van érdekesebbnél érdekesebb versenyekkel. Itt kezdte meg Forma 1-es pályafutását a „jó öreg” Schumacher, aki az 1991-es időmérőn a szakértők (akkor még nem minden internettel rendelkező ifjú tartozott ebbe a körbe) legnagyobb meglepetésére a hetedik helyet szerezte meg, a versenyen azonban (körülbelül) hétszáz méter megtétele után a technika ördöge őt is megtréfálta. A következő években (1990-es esztendők) a Belga verseny összeforrt az idősebb Schumacher nevével. Miután a pályától (ismét csak körülbelül) negyven kilométerre született bajnokot rendre több ezren „kísérték” el az „esővölgybe”. És ha már elkísérték láthatták az első győzelmét (1992, eső) egy esztendővel a nevezetes debütálás után, majd láthatták a nagyszerű diadalt az akkor még messze nem nagyszerű, (a dagadt uborkának csúfolt) Ferrarival (1996). Vagy említhetnénk a „klasszikus esős győzelmet” a következő esztendőből, vagy az ötvenkettedik (rekordot érő) Nagydíj megszerzését 2001-ben, Luciano Burti horrorisztikus balesete után. De ebbe a sorba vehetjük a hetedik világbajnoki cím bezsákolását (2004), igaz ekkor már a pálya új tudora mögé szorulva. A nagy győzelmek mellet persze (Schumi számára) kínos, és néha „megalázó” vereségeket is láthatott a nézősereg, 1998-ban az „évszázad” versenyén Michael harminc másodperces előnnyel a zsebében (lekörözés helyett) megtorpedózta David Coulthard McLarenjét, majd a kínos eset után a skót bokszába rohant, a „világbotránytól” (akkor) valószínűleg csak a saját, és az ezüstös csapat szerelői mentettek meg minket. Magyarul a hétszeres világbajnok csak az istállótársak nyomására nem pofozta fel „DC-t”. Ekkor láthattunk még „minden idők” legnagyobb rajtbalesetét (tizenhárom autó tört porrá), Damon Hill fantasztikus (és utolsó) győzelmét, no meg Eddie Jordan legendássá váló táncát. Két évvel később az „évtized” előzésével ajándékozott meg minket Mika Häkkinen, amikor négy körrel a verseny vége előtt, a hátsó egyenesben Riccardo Zonta lekörözése alkalmával Schumachert is lehagyta. Évekkel később egy másik finn, nevezetesen Kimi Räikkönen vette „birtokába” az aszfaltkört, zsinórban háromszor nyert, és olyan tettet hajtott végre, ami (rajta kívül) nem sokaknak sikerült, hibátlan vezetésével unalomba fullasztott egy egész Belga Nagydíjat (2007)! Tavaly azonban Lewis Hamiltonnal karöltve „kárpótolt” minket, a két világbajnok ugyanis fantasztikus versenyt vívott a zuhogó esőben, a verseny utolsó méterein. Viszont a sors furcsa fintoraként Kimi a falban, Hamilton pedig az FIA „hálójában” végezte. A kutyakomédia viszont szépen lassan a feledés homályába vész, és csak a férfias küzdelem marad meg az emberek emlékezetében. Ami még az „alkonyati versenytől” is (százszor) többet ér!

Az Ardennek hullámvasútja:

Spa mindenkit elvarázsol, a versenyzők (és a szurkolók) oda meg vissza vannak az izgalmas vonalvezetésért, az Eau Rouge kanyarért, a pályát körülölelő fenyvesért, a dombokért, és az azokon található „alpesi házikókért”. Az Ardennekben fekvő létesítmény ezen felül egyike a még ma is működő „Formula 1-es szentélyeknek”, a nyomvonalát nem vonalzóval rajzolták, a környezetét nem sterilizálták, a lelátókat pedig ellepik a szurkolók és a jókedv. Ja, és még a versenyek sem unalmasak! Akkor, hogy is van ez?! Miért is oly népszerű ez a pálya. Mert ugye (a fejesek szerint) az nem lehet, hogy pusztán a története és a bámulatos környezetben kanyargó „vad” (nem Tilke tervezte) előzésre alkalmas vonalvezetés miatt. A rajongók persze másképp vélekednek! Egy azonban biztos, a Formula 1 mezőnye a legkedveltebb pályára lépett, ami egyébként a sorozat leghosszabb versenylétesítménye, a maga 7,004 kilométeres hosszával. Ennek ellenére a pályán „csak” tizenkilenc kanyar található, (hosszúságát ugyanis a számtalan hosszabbnál hosszabb egyenesnek köszönheti). Közülük a „fő” azaz a célegyenes majdhogynem a legrövidebb, ezt követi a legendás visszafordító kanyar, ami 180 fokban „sergeti meg” a mezőnyt. Majd jön a „célegyenes tükörképe” és a legendás Eau Rouge (Vörös Forrás), ami nem más, mint egy bal – jobb – ball kanyarkombináció megfűszerezve egy ki (12%-os) emelkedővel! A pilóták kedvenc kanyarja után egy hosszabb egyenes, egy gyorsabb „görbe” és ismét egy hosszú nem kanyargós szakasz jön. Egyenes hátán egyenes lehetne mondani, mivel a következő „alanyunk” is hosszú szakasz, nevezetesen a Kammel egyenes, a pálya leggyorsabb része, majd a „hullámos” a Malmedy egyenessel és a Rivage nevű visszafordítóval. Egy kis száguldás után jön a nyújtott Pouhon kanyar, a pálya hátsó kanyargós részével. Ezt követi a két „legenda” a Blanchimont, a Pouhon „tükörképe” és a 2006-ban megkurtított Buszmegálló, azaz a célegyenesre fordító sikán. A sikerhez ezt a kört kell negyvennégyszer teljesíteni!

És még hányszor?! Mert itt nincsen kikötő, se villanyfény, és még a rendezőket sem veti fel a pénz. Sajnos…

Ui: Az edzésen már esett az eső!