Az egy hónapos Ausztráliai és Ázsiai kiruccanás után, a Formula 1 vissza, illetve hazatért az „öreg kontinensre.” Az első európai futamot pedig már hosszú évek óta, a „második” évadnyitóként tartják számon. Talán azért mert az elmúlt években nem egyszer ezen a ponton változott meg gyökeresen a bajnokság képe. Hogy miért? Persze, hogy az új fejlesztéseknek az új autóknak köszönhetően. Amelyekből idén is lesz egy – kettő a rajtrácson. Gondoljunk csak az új BMW-re, vagy a Ferrari továbbfejlesztett, sőt szinte száz százalékban új betontorpedójára. Amelynek (ha gépre lehet ilyet mondani) hatalmas teher nehezedik a vállára (oldaldobozára?). Ugyanis, ha az F60B nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, azaz nem nyer versenyeket, nem szerez pontokat és dobogókat, akkor a Scuderia feladja a 2009-es évet, és a jövőre, azaz 2010-re fog összpontosítani. Mondjuk úgy, „húznak egy Brawn-t”. A képlet hasonló a BMW-nél, és a McLarennél is, ha a nagyok Európában sem tudnak fejlődni, akkor mehetnek és megkezdhetik a munkálatokat a jövő évi autókon. Mivel lassan behozhatatlan hátrányba kerülnek, a tavalyi kicsikkel szemben. Akik szintén hoztak néhány újdonságot Spanyolországba, a Brawn új karosszériaelemekkel, a Toyota a továbbfejlesztett háromfedelű (hol van már a kettő???) diffúzorral készült az Európai idénynyitányra. Magyarul mindenki feljebb lépett egy szinttel (azaz marad minden a régiben). Ellenben a Barcelonai pályával, ahol a szervezők átépítették a kilences kanyart, azt a fordulót ahol Heikki Kovalainen tavaly hatalmasat bukott, a finn pilóta McLarenje kétszáz kilométer per órás sebességgel fúródott a gumifalba. Ezért az idei évre megnövelték a bukóteret, hátrább vitték a gumifalat. Ugyanis jobb félni, mint…
Mert szomorú eseményeket sajnos már láthatott a publikum a Spanyol Nagydíjon. 1975-ben Stommelen Lolája irányíthatatlanná vált majd nekicsapódott a szalagkorlátnak, és a szétrepülő alkatrészek öt néző halálát okozták. A versenyt azonnal félbeszakították, ekkor aratta egyetlen futamgyőzelmét a McLarent kormányzó Jochen Mass. Egyben ez volt az utolsó verseny a Barcelona belvárosában kanyargó Montjuic pályán. Innen került a verseny Jaramába, majd a mindenki által jól ismert Jerezbe. Barcelonába 1991-ben tért vissza a világbajnoki sorozat, igaz ekkor már a vadonatúj Circuit de Catalunyán, azaz a ma is használatos pályán rendezték meg a „Katalán Nagydíjat”. Mely verseny, azonnal kiemelt helyre került az autóversenyzés nagykönyvében. A futamon Senna és Mansell vívott feledhetetlen csatát a győzelemért. „Senna mágus” a sok – sok előzési kísérlet után csak a bokszban tudta lehagyni a brit oroszlánt, aki azonban nem adta fel és visszavette a pozíciót. Ezután Senna húzott bele, de a túlzott akarásnak nyögés lett a vége. Ayrton megpördült, de visszatért a pályára és ötödikként ért célba, Nigel pedig megnyerte a versenyt. Az első derbi kivételével sajnos nem láthatott igazi csatákat a publikum, az évek során a Barcelonai pályáról elterjedt, hogy „nem lehet rajta előzni”, sőt a versenyzők akár becsukott szemmel is végig tudnának menni rajta, mivel szinte egész télen itt tesztelnek. Ezt, az a Mika Häkkinen mondta, aki a pálya legnagyobb tudora volt, zsinórban három versenyt nyert meg 1998 és 2000 között, majd a negyedikről is csak fél kör híján csúszott le 2001-ben, miután a McLaren - Mercedes motorja a legutolsó fordulóban füstölt el. Michael Schumacher szerint is unalmas volt a pálya, a német bajnok ugyan becsukott szemmel nem, de hátramenetben lazán végig tudott volna menni a pályán, legalábbis állítása szerint. A „császár” valóban ismerte és szerette a Ringet, ugyanis itt szerezte meg az első Ferraris győzelmét 1996-ban, mikor a szakadó esőben, úgy gázolt át a mezőnyön, hogy a benzin valami rejtélyes oknál fogva a pilótafülkébe folyt...

                                                      A „Mikiegérpálya”

Ezt a nem túl szimpatikus jelzőt (a Hungaroringre szintúgy) Nelson Piquet (idősebbik) ragasztotta a tizenhat kanyarból álló, 4, 655 km hosszú barcelonai pályára. Amely egy kilométernyi egyenessel indul, és egy trükkös „S kanyarral” folytatódik, melynek a kezdetekor közel háromszáz tíz kilométer per órás sebességről kell százharmincra lefékezni az autót. Ezután jön a „csücsök”, (Renault kanyar, egyenes Repsol kanyar egyenes, Seat kanyar egyenes) majd egy trükkösebb forduló után, következik a már említett nyolcas kanyar, a pálya legveszélyesebb szakasza. Amit egy egyenes, és egy újabb „csücsök” követ. A kör folyamán jön még egy gyors íves kanyar, és már végeztünk is a „mikiegérkörrel”. Az idők során a pálya jellegzetességévé váltak, a spanyol rajongók is, akik ezrével zarándokoknak el a versenyre, hogy kedvencüket Fernando Alonsót bíztassák, és hogy megteremtsék az év legjobb versenyhangulatát!