„Olyan ez, mint amikor a srácok visszatérnek az iskolába a nyári szünet után. Mikor megérkezünk, általában kibeszéljük kivel mi történt az óta, remek a hangulat.” Mondta Mark Webber még jóval a "hazai" Ausztrál Nagydíj előtt, és ha jobban belegondolunk nem is tévedett sokat. Talán csak annyit, hogy amíg a Szeptember 1-ét mindenki a háta közepébe kívánja, addig az év első Nagydíjáig a legtöbben fejvesztve számolnak vissza, ami öthónapnyi szünet után már – már természetes.
Azt, hogy az Ausztrál Nagydíj egy új korszak, egy új Forma 1 kezdetét jelenti, már mindenki tudja, „az aggastyántól, az újszülöttig”. Az új szabályok  lassan már a könyökünkön jönnek ki, és ezeket jómagam is próbáltam bemutatni a tél folyamán, az időmérőről meg nemsokára hosszú sorokat lehet olvasni a futam összefoglalóban, az erőviszonyokat pedig még felesleges boncolgatni, az még a jövő zenéje. Ezért aztán ebben a bejegyzésben inkább a múlttal, az Ausztrál Nagydíjak történetével szeretnék foglakozni, és persze magával Melbourne-i versenypályával.

                                                         A Park

Azzal az 1996-ban megépített, 5.303 kilométer hosszú pályával, ami finoman szólva sem tartozik a versenyzők kedvencei közé. Talán „városi” jellege, talán a lassúcska, kanyarokkal (szám szerint 16) tarkított vonalvezetése miatt. Ennek ellenére a Melbourne szívében, az Albert Parkban található pálya rendre remek versenyekkel ajándékoz meg minket, a legtöbb vélemény szerint éppen az említett városi jellege miatt. Annak ellenére, hogy a pálya tartalmaz klasszikus városi jellemeket, az Albert Park még véletlenül sem hasonlít a monacói, vagy éppen a valenciai ringekhez, az ok egyszerű: az előbbiekkel szemben itt több épített rész is fellelhető. Például a célegyenes, és a célegyenes végén található (Alan Jones nevét viselő) kanyar, amit méltán tartanak az év egyik leggonoszabb kanyarjának, talán azért mert az említett sikán évről évre megtréfálja a versenyzőket, legtöbbször a rajt után. Hosszú évekig a gonosz kanyarok népes táborát erősítette még az utolsó forduló (a Prost kanyar) is, melyet a 2009-es évre egy kicsit megzaboláztak Timo Glock tavalyi balesete miatt. Az idei évben még egy újítás lép életbe a Melbourne-i pályán, a szervezők a hosszú távú jövő (2015-ig élő szerződés) érdekében hajlandóak voltak a verseny rajtját délután öt órára tenni, Bernie Ecclestone kérésére. A versenyzők közül többen aggodalmukat fejezték ki emiatt, mondván a lemenő nap, és a „furcsa” fényviszonyok veszélyessé tehetik a versenyt.
Ez az ára annak, hogy az európai nézőknek ne kelljen hajnalban ébredniük…

                               Lassan az Albert Park is klasszikus helyszínné válik

Az Ausztrál Nagydíjak története majdhogynem egyidős a Magyar Nagyíjakéval. Ugyanis az első versenyt 1985-ben rendezték itt, pontosabban nem itt (Melbourne), hanem egy másik nagyvárosban Adelaide-ben. Azon a pályán, mely rengeteg legendás versennyel ajándékozta meg az F1 világát.    Gondoljunk csak Nigel Mansell 1986-os defektjére, ami a világbajnoki címébe került, vagy Michael Schumacher és Damon Hill 1994-es, szintén a bajnoki cím sorsáról döntő ütközésére. A legemlékezetesebb futammá ennek ellenére, az a bizonyos 1991-es „monszun futam” vált, melyet tizenkét kör (huszonnégy perc) után intettek le. (A versenyt egyébként Ayrton Senna nyerte.) Az idők azonban változtak, és az Ausztrál GP Adelaide-ből Melbourne-be, a versenynaptár végéből, az év elejére vándorolt. A publikum az Albert Park-i helyszínre sem panaszkodhat, az elmúlt évek során nem egy „flúgos futamot” láthattak a versenyre kilátogatók. Elég csak az 1998-as versenyre gondolni, ahol David Coulthard az utolsó körben engedte el Mikka Hakkinenet, mondván ez volt megbeszélve. Vagy az 1996-os megmérettetésre, melyen az akkor még újonc Jacques Villeneuve szerezte meg a Pole Pozíciót, és a kaotikusra sikerült futamon a második helyre hozta be a Williams – Renaultot. A legemlékezetesebb mozzanat mégis Ralf Schumacher nevéhez fűződik, aki a 2002-es verseny rajtjánál szó szerint „átrepült” Rubens Barrichello Ferrarija felett. Tüzes pillanatokban sem volt hiány, elég csak Jenson Button 2006-os befutójára (illetve befutni akarására) gondolni, történt ugyanis, hogy a angol  Hondája az utolsó kör, utolsó kanyarjában gyulladt ki, de a „kékvérű” nem adta fel és a lángoló autóval akart eljutni a célig. Száz méter híján sikerült is. De elég mindössze egy évet  visszaugrani az időben ahhoz, hogy egy igazi roncs derbi emlékeit idézzük fel. A tavalyi futamon, az akkor még huszonkettő indulóból, csupán heten érek célba, a versenyen egyébként Lewis Hamilton diadalmaskodott, megelőzve Nick Heidfeld-et. Izgalmakban tehát nem volt, és nem is lesz hiány az Ausztrál Nagydíjon, mert a „cirkusz” bizony elkezdődött…